Mariusz Szczygiel

Miért csináltasson Mánya új fogakat

Megtaláltam a húsz évvel ezelőtti naplómat. Múlóban volt a régi Lengyelország, kezdődött az új.

Megtalálható benne:

Mazowiecky kormányfő neve. Ő volt az első nem kommunista kormányfő Közép Európában. Lengyelországban bukott meg leghamarább a kommunizmus az összes mi táborunkba tartozó országokból, és 1989. június 8-án megválasztottuk a nem kommunista parlamentet.

„Gazeta Wyborcza” cím. Független pártonkívüli újság, az első Európa ezen részében, egy hónappal az első szabad választások előtt - 1989 májusában alakult, amikor még Csehszlovákiában Václav Havel börtönben ült. A „Gazeta Wyborczában” kezdtem dolgozni abban az időben, amikor még egy másik folyóiratban – a „Na przelaj” (a legrövidebb úton – a fordító megj.) című ifjúsági hetilapban dolgoztam, de az a kommunizmussal együtt megbukott.

„Húsjegyek” kifejezés. 1981-től Lengyelországban kupónokat kaptunk az élelmiszerekre, különösen a húsra. A nyolcvanas évek egyes időszakaiban kupónok nélkül nem kaptunk sem toalettpapírt, sem csokoládét, vodkát, gyufát vagy cigarettát. Ez az áru csak „jegyre” volt.

Ez egy fiú története, aki éppen egy olyan világból, ahol semmi sem volt, haladt egy olyan világba, ahol mindenből lesz elég.

A naplóm bekezdései a kommunizmus utáni első három évről szólnak, de meg vagyok róla győződve, kedves középeurópai olvasók, hogy olvasás közben rájönnek, milyen messze vagyunk már azoktól az évektől.

89. augusztus 14.

Ezt a napot beírom. Kijöttem a „Na przelaj” szerkesztőségéből, és a Wiejsky meg a Prus utca sarkán sokkot kaptam.

Füstölt sertéspecsenye!

Akkora hosszú szeletek, és senki nincs az üzletben. Vettem egyet, anélkül, hogy bárkivel is kellett volna verekednem! Kiabálás nélkül! Megalázkodás nélkül! Kilo hetven. Szép, hosszú, illatos, rózsaszínű. Huszonhárom éves vagyok, és ez az első valóban saját sertéspecsenyém!

Én a húsjegyeket soha nem használtam, mindig elküldtem anyukámnak Zlotoryjebe. Már tizennégy napja nincsenek húsjegyeink!!! Azt hittem, hogy ezt sosem éljük meg.

Megyek a 193-assal a Szentháromság térről Sadyba felé, a buszban megérintem azt a husikát a szürke papír alatt, aztán az orromhoz emelem az ujjaimat. Szagolgatom. Csodálatos! De úgy teszek, mintha csak az ajkamot támasztanám az ujjaimmal.

Otthon ezt a trófeát az arcomhoz szorítottam. Mintha emberi test lett volna, csak hidegebb. Nella néni, akinél albérletben lakom, mondja: „Csomagolja be és írja rá hogy Mariusz, mert ha megjön a lányom, esetleg azt gondolja, hogy ez a sonka a miénk.” „Nem, Nella néni, előbb beviszem a szobámba.”

89. augusztus 15.

„Nella néni, nincsenek valami gyomorcseppjei?”

„De vannak. De nem ette meg Danuska tegnap azt a sonkát, az istenért? Valahogy nem látom a hűtőben.”

„Nem, egészen biztos, hogy ő nem ette meg. Legjobb volna, ha valami gyomorkeserűt ihatnék....”

89. október 22.

A rádió bemondta, hogy Poznanban egy 33 éves férfi öngyilkos lett, mert elvesztette a munkáját. Hátrahagyta a feleségét és kétéves gyermekét.

A hivatalnoknő azt mondja: a munkanélküliek szégyellik ezt a szót, inkább azt írják, hogy „nem vagyok alkalmazásban”.

Telefonáltam haza, apukám mondja, hogy ez már kész Katyn. Hogy e változások miatt Lengyelországban a legjobbjaink veszítik el életüket.

De a szomszéd itt Varsóban azt mondja, hogy a legrosszabbakat veszítjük el. Aki gyenge, elesik. Mint a természetben. „Megmaradnak a legerősebbek, és a társadalom egészségesebb lesz.”

90. március 12.

Litvánia tegnap kihirdette a függetlenségét. Elsőként szakadt el a Szovjetuniótól. (Az orosz alkotmány természetesen engedélyezte a különválást a SZSZKSZ-től. Elméletileg.) És ma (!!!) reggel 5 órakor megjött a litvániai kollégám Aurius. Már két éve levelezünk, lemezeket cserélünk, neki köszönhetem, hogy ismerem az egész orosz rockot. Feltálaltam neki a reggelit fekete tányéron. Azt mondja: „No nem! Fekete tányérok!” Eszébe sem jutott, hogy valaki kitalálhatott fekete tányérokat. Hogy a tányéroknak mekkora lehetőségeik vannak! „Azt hittem, hogy a tányérok csak virággal díszítettek lehetnek.”

Nekem is tetszenek. Az utcán vettem ezeket. Egy idősebb hölgy árulta a Centrum áruház előtt, a lánya hozta Hamburgból. Mindenki üzletel valamivel. Aurius azt mondja, hogy Lengyelorszában lenni olyan mint a mennyben. Hogy Kora volt Maanammal Litvániában és a koncert előtt azt mondta: „Eljöttem megmutatni nektek, milyen az élet.”

Ez azt jelentené, hogy nálunk már igazi élet van?

90. március 14.

A szomszéd kérdezi, hogy az az orosz, aki nálunk van, nem hozott-e fúrógépet. (!!!) „Vajon miért hozna fúrógépet? Hozott nekem egy gyönyörű művészeti albumot.” „De hozhatott volna egy fúrót is,” mondja a szomszéd. „Ha hozott volna, jól megfizetném:”

90. március 15.

Felhívtam Zlotoryjet, anyukám mondja, hogy apukám kérdezi, nincs-e annak az orosznak Litvániából fúrógépe... „De anyu, ő litván,” mondom én. „Jól van, de ha lenne fúrója, ne adja másnak.” „Anyu, mi filmekről szórakozunk, mert most éppen a Konfrontáció filmfesztivál van, vannak jegyeink, megyünk már a harmadik filmre...”

„Na jól van, de apu fúrót akarna...”

„Rainman...”

„Jurku, hallod-e? Valami Eimen fúró... De apu mondja, hogy a fúró szovjet legyen.”

Indulunk moziba és Stefan kérdezi: „És fogfúrója van?”

90. március 13.

Megint a „Gazeta Wyborczában” vagyok. A szerkesztőségben izgalom: Az oroszok beismerték Katynt. Ugyanis - Gorbacsov bevallotta Jaruzelskinek.

Hanna Krallová, aki a riport-osztályt irányítja, mondja, hogy van témája. Titkov rendező játszotta fel neki. Egy pszichiátriai klinika igazgatójának el kellett bocsátani 25 embert egyszerre, és ebbe ő maga beleőrült.

90. március 16.

Az üzletek tele vannak fúrógépekkel, miért keresik az oroszt?

A városi vécékben vettem ma egy tejfelt, vagy talán tejet. A kávéba, porban. A vécés néni árulja. Sok barna üvegcséje van. Hollandok, nem tudom elolvasni pontosan, mi van ráírva, de gyönyörűen olvad. Aurius is vett két üvegcsét a feleségének. Mondta, hogy Litvániában most a tej csak receptre van. „Nálunk Lenint senki nem hitte el, az emberek nem olyanok, ahogyan a tévében produkálják magukat. Ki hinné el, hogy almát a gyereknek nem lehet venni csak egyszer két hét alatt?” mondja. „De nálunk is egyszer olyan jó lesz, mint nálatok,” álmodozott.

Csakhogy nálunk ez nem ér egy pipa bagót. Ezt mondja mindenki.

90. március 18.

H. Krall asszony mondja: „Mariusz úr, az a tejföl a kávéba kiváló, én is használom a nesszkávéba.”

„Egy kis öröm az életben,” mondja.

90.április 19.

És Moszkva megbüntette Litvániát. Elzárta a gázt.

90. április 22.

Először vettem kiwit. Úgy néz ki mint a krumpli, de belül – valami csodálatos!

90. április 23.

A kolléganőm a „Gazetából” hallotta egyik gyári munkásnőt: „Mutattam a lányomnak, milyen gyönyörű füstölthúsok vannak a húsüzlet kirakatában. Egyelőre csak nézzük, de majd ránk is sor kerül.”

Krallová: „Irenka, ismerkedjen meg közelebbről azzal az asszonnyal, írja le pontosabban azt a gyárat, és a legjobb az volna, ha megírná, mi van ezeknek a munkásnőknek a hűtőszekrényeikben. De mindenkinek bele kellene nézni a hűtőjébe.”

90. április 30.

M. Krallová volt Wiskitkában (faluban). Mondja, hogy ott mindenki fél valamitől. Fél a polgármester, fél a titkár, félnek az alkamazottak, az üzletvezetőnő, a tanítónő. Mondja, hogy ezt feltétlenül megmondja Mazowiecki kormányfőnek, mert nem jó, ha mindenki fél.

90. május 4.

Mindenütt koldusok vannak, ezeket a kommunizmus idejében nem láttuk. A Jerozolimski Fasorban egy férfi a földön ül. Beszőrösödve, valamit szeretne összespórolni. „Nincs pénzem, nincs lakásom. HIV pozitív vagyok...” Mellette egy pad. Mondom neki, üljön a padra, ne üljön a földön, mert még felfázik, és még az enyhe megfázás is elősegíti az AIDS-t. De ő nem hajlik a szóra. „Tönkre akarja tenni magát?” „De uram, ki vesz észre egy padon ülő embert?”

Ez igaz, a földön ülő ember mégis valami más, könnyebben belebotlunk.

90. május 6.

Ma megjelent a „Na przelaj” 18. száma, nem tudjuk, mikor lesz a következő. Nincs papír. A kiadó rossz helyzetben van. Jacek Szmidt, a főnök helyettese mondja, hogy írhatunk bárhová. Talán átlépek véglegesen a „Gazetába”.

Mindenhol lehet kapni toalettpapírt.

Emlékszem, 1986 őszén Knurowban voltam riporton. Amíg eljutottam a családhoz, amelyikről írni akartam, megláttam egy hosszú, talán száz emberből is álló sort, mert az üzletbe megint kaptak toalettpapírt. Az a kis srác, aki ott már bizonyára soká várakozott anyukájával, elkezdett sírni: „Anyu, és muszáj nekünk kakálni?!”

90. május 4.

Mindenhol árulnak húst.

Az utcán, a járdán, a falon is. A varsói utcák tele vannak hússal és füstölt áruval.

Hol volt ez a sok hús a totalitás idején? És honnét termett itt OLYAN EGYSZERRE? A Powsinski utcában áll egy paraszt traktorral, pótkocsival. A pótkocsin szalma, a szalmán fólia, a fólián kolbász. „És a higiénia hol maradt, uram?” kérdi egy lilakalapos hölgy. „Higiéniám van, de a baktériumokra letörtem egy ágacskát.” A farmerkolbásznak kilója 25000 zloty. Másutt 30-32000.

Ha írok egy riportot a „Na przelajba”, vehetek egy kiló kolbászt. Ha ugyanazt megírom a „Gazetába”, veszek két kilót.

90. július 7.

Zlotoryjeben vagyok. Mától drágább a gáz, a villany, a fűtés, a postabélyegek, még a televízió is. 50, 80, sőt 100 %-kal is. „Ez a világ vége,” mondja anyukám. „Ez az emberek likvidálása,” mondja a szüleim szomszédasszonya.

Hallottam egy igen okos mondatot.: „A kommunizmus igazságtalanul osztogatta a szegénységet, a kapitalizmus igazságtalanul osztogatja a gazdagságot.”

Apukám skandálja: „Munkanélküliség – infláció – demokrácia.” Neki ez mind ugyanaz. A demokráciát vádolja minden rosszért. Valamikor ezért szidta a kommunizmust.

90. július 2.

Amikor Zlotoryjeből visszamentem Varsóba a „Gazeta Wyborczába”, megéreztem egy alapvető különbséget. A szerkesztőségben SENKI nem kételkedik abban, hogy jó, hogy megbukott a kommunizmus. De amint kimegyek, rámzúdul a kételkedések sokasága. Mintha egy madársereg akarna rámszállni.

90. július 15.

Jelentkeztem riportra a húsról. A kollégnőm mondja, hogy ez egy jó téma, mert új törvények vannak, ugyanis a higiénia katasztrofális. Mirowi csarnok, 17,30, egy nő (alig egy kiló marhahús maradt neki, amit hajlandó volt odaadni szinte ingyen is), egész nap árulta a húst egy politúrozott tévé-asztalkáról - abrosz nélkül. Hogy a politúrozott asztalt könnyű lemosni. Köténye sincs. Védekezik: „Hiszen a szvetterem tiszta.”

A rendőrök megbüntetik azokat, akik nem kijelölt helyen árulják a húst. Nevetséges büntetések – 3000 zloty. Némely vidéki megkeres egy nap másfél milliót is!!!

90. július 29.

Hanna Krallová mesélte, hogy a lakásához közel az Ursinowon éppen nyitottak egy IKEA üzletet, rálát az ablakából. Hihetetlen hosszú sorok. Mit árulnak ott? Milyen az a svéd ízlés?

90. szeptember 4.

Zlotoryjeben. A szomszédasszony mondja: „X. a cipőgyárban dolgozik, de már nem hord haza ragasztót a gyárból. Terhes és nem akarja, hogy majd valamikor a gyereke is lopjon.”

Eljöttem, hogy „valahol Lengyelországban” (és hát leginkább a szülővárosomban) körülnézzek, változott-e az iskola. Kicserélték az igazgatókat? És ha vannak újak, honnét kerültek elő?

90. szeptember 5.

Ma vagyok 24 éves.

Az iskolaigazgató története Zlotoryjeben. Majd összecsúsztam. Az 1989/1990-es iskolaév végén a tanári karok megszabadulhattak az igazgatóktól – azoktól a nem kompetensektől, vagy a párttagoktól. A miénk, párttag, akit Serkének hívtunk, 1983-ban kényszerítette a lányokat, hogy legyenek előtáncosok a „fegyveres milícia” bálokon, és azt, aki nem volt hajlandó, meg akarta büntetni.

És most?

Az irodájában kifüggesztette a falra az elsőáldozási fényképét, és a tanári kartól bizalmat kapott.

90. szeptember 16.

Végre megjelent a „Na przelaj” új száma. Három hónap után júniustól. Nem volt papír, nem volt pénz.

Levél M. Lidiától: „ A sokkoló 1990-es év nem engedte meg, hogy lapjukat vásároljam. Minden szám néhány száz zlotyval drágább volt.”

Amíg az ő levelét kinyomtathattuk, minden drágább lett néhány ezerrel. Az ön élményei, kisasszony, már a múlté.

A tévében mondják, hogy a múlt februárjával összehasonlítva az árak 1360 százalékkal növekedtek! Olyan itt az infláció.

Végleges állást vállaltam a „Gazeta Wyborczában”, és itt is maradok.

90. szeptember 21.

Az állami iskolákban bevezették a hittant. A kolléganő mutatott egy levelet egy kislány anyukájától, aki írja, hogy a napközis tanító néni elnevezte a gyerekeket „istenes” és „istentelen” tanulóknak.

Két kilencéves tanulónak megmondta, hogy ők nem „istenesek”, mert ott ülnek a napköziben, ahelyett, hogy mennének hittanra. „Menjetek megkérdezni a hitoktatót, hogy titeket, bűnösöket, felvesz-e még hittanra, mert másképpen szörnyű betegséget kaptok,” ijesztett rájuk. Egyik kislánynak egy hét múlva hittanóra előtt fájt a hasa, mire azt mondta neki, hogy egy hét múlva még jobban fog fájni.

Megyek abba az iskolába. (Van témám!) Az igazgató azt mondja, hogy a tanítónő ezt jól gondolta, mert azt akarta, hogy a gyerekeknél nagyobb legyen az érdeklődés a katolikus hit iránt. De már figyelmeztettük őt. Találkoztam a szülőkkel is. Nem voltak egy véleményen. Egy másik tanuló anyukája mondta, hogy nem történne semmi, ha minden gyermek a napköziből járna hittanórákra, lehet, hogy valami nemes dolgokat tanulnának ott. Egy nyolcéves kislánynak az apja azt mondta, hogy ő ugyan hívő, de a kislányát már nem küldi hittanra. Ugyanis a kislány, mindig őszinte és vidám volt, de most szomorúan, kisírva jött haza az iskolából. Bezárkózott a fürdőszobába, senkivel nem volt hajlandó beszélni. Aztán nem akart fürdeni. Amikor az anyja mosdatta, sírt, hogy „a pokolba kerül”... Kiderült, hogy aznap azt mondta a hitoktatónő a gyerekeknek, hogy nem szabad megérinteni a nemi szerveinket, mert a pokolba kerülünk.

90. október 3.

Az egyik kolléganő a „Gazetából” volt egy városkában (Ploňskban?), ahol egy hatalmas feliratot látott: KOMMUNIZMUS, GYERE VISSZA ! Amikor ezt megmondta, rosszul lettem. Mintha az év legrosszabb hírét hozta volna.

„... És a legrosszabb, hogy nincs kit szidni, mert most már saját kormányunk van, nem kommunista.” (Ezt írta a „Polityka” szerkesztőnője.)

91. január 30.

Hanna Krallová után új főnöknőm van. Malgorzata Szejnertová hűvösebb és nem olyan magabiztos mint Hanna asszony, de lehet, hogy csak azért, mert új. Mondja hogy az érdekes témák az utcán hevernek, például a Sobiesky utcán. Ott a banánt egy filozófiai fakultást végzett fiatalember árulja. Mit csinálnak ma a filozófiai fakultás abszolvensei ? Ezt fel kell mérnem egy évfolyamban.

Szejnertová szerint igyekeznünk kell, hogy az emberek megszokják a félelmet. A többség fél. Érthetünk mi mindent jobban mint a többség, de nem szabad őket kihagyni. A félelmet fel kell oldanunk. Ez az újságíró feladata.

Nemrég jött haza Amerikából. A fia még csak alapiskolás, de már vesz neki lakást, melyet egyelőre bérbe ad. Adott nekem egy témát: invesztíciónak tartják-e az emberek a lakást? És csak azoknak jut lakásra, akik emigrációból jönnek haza? Rengeteg hirdetés van: „Emigráns vesz.. Emigráns keres...”

Mesélt egy kreditkártyáról. Ilyen kártyáról Susan Sontagová regényében olvastam. Lengyelországban a BIG bank már az idén kiad ilyen kártyákat, jó volna megismerkedni valakivel, aki ilyen kártyát fog használni, és írni róla riportot. „Na látja, modern témák is várnak ránk, nemcsak a nyomorúság,” jósolja Sz.

91. február 7.

A barátnőm elment megnézni az IKEA-t az Ursynowon. Gyönyörű bútorok, mondja, de azok a vásárlási viszonyok... A pavilonban végképp nincs fűtés, az elárusítónőnek problémája volt kiírni a számlát, mert befagyott a tolla. A barátnőm meggyőzte kollégáját, vegyen két fotelt... huzalból! Na erre Aurius azt mondaná, hogy ez még csak a mennyország. Számára ez nagyobb bomba lenne mint azok a tányérok.

Felhívtam Hanna Krallovát (amíg telefonáltunk, 230 embert számolt meg a bejárat előtti sorban), és megkérdeztem, jól hangzik-e az IKEA-ról írt riportom első mondata:

„Az emberek sorbaálltak a szépségért.”

„Szépségre várnak az emberek , – jobban hangzik”, mondta. „A gondolat legyen gyors. Olyan időket élünk, amikor gyorsabban kell írnunk.”

91. február 18.

A kollégánál mindenki bele akar ülni a huzalból készült fotelokba.

91. szeptember 22.

Zlotoryja. Akartam valakivel beszélni a parlamenti választásokról, de itt az SENKIT nem érdekel. Két év telt el az új Lengyelország létezéséből, de mindenki fütyül rá. A bácsikám zsörtölődik: „Mindíg volt politikai nézetem, de be kell ismernem, hogy most nincs semmilyen. Annyi politikai pártunk van, hogy az ember nem tud köztük eligazodni.”

Az unokanővérem férje technikai szakiskolát végzett, nyitott egy nagykereskedelmi szaküzletet, tizennégy fióküzletet lát el áruval. Ezt nevezem tehetségnek! „De ami a választásokat illeti, nem tudok róluk semmit,” mondja. Krista asszony sem tudja, kire szavazzon, de kéri, hogy írjam meg: „Munkát a fiataloknak adnék, nem az öregeknek. Az öreg berúg, lefekszik az árokba és alszik, de a fiatal, ha nem lesz munkája, elkezd lázadozni, és az veszélyesebb.”

92. január 9.

Elmentem Mlawába.

Átlapoztam a fél évvel ezelőtti „Gazetát”. Pogrom... Cigányellenes gyűlölet kirobbanása. Egy fiatal roma balesetet okozott a zebrán, egész életére koldussá tett egy fiatal lányt, a vőlegényén pedig keresztülment, az a kórházban meghalt! Az emberek 17 roma házat és számtalan lakást szétvertek. Két napig pusztítottak szünet nélkül. Becsuktak 21 lengyelt. Mlawa jelképpé vált. Mindennek, ami az országban a legrosszabb, szimbóluma lett.

„Mariusz, Mlawában csoda történt,” mondja Szejnertová asszony. Nyitottak ott egy amerikai tévékészülékes szerelőcsarnokot. Magánüzem. Niemczycki úr tulajdona, aki a leggazdagabb lengyelek névsorában az ötödik helyen van.

Elmentem oda. A szerelőcsarnokban... valami fantasztikus. A padlón kovralszőnyeg mint egy szalonban, színes munkaruhák, a fürdőszobák falai SÖTÉTKÉK csempével kirakva. Sokk! A mosdók fölött klasszikus vízcsapok helyett karos nyugati csapok, melyeket senki nem lopott el. (Azt sem tudtam, hogyan kell ilyen csapot kezelni.) Dicsekedtek, hogy az ő üzemükben nem lopnak. Semmit. Eleinte három munkás megpróbált kicsempészni valami tévéalkatrészeket, de rögtön el lettek bocsátva. Naponta telefonálnak az emberek, kérdezik, nincs-e munka a számukra. Egy munkahelyre, annak az embernek a helyére, aki lopott, 302 jelentkező van.

Beírtam egy zseniális mondatot.

Egy asszony a szerelőcsarnokban tanácsolja a másiknak: „Hallod-e, te Mánya, itt nálunk az üzemben minden olyan szíp, hogy néked is új fogakat kéne csinátatnod.”

Amikor távoztam a hallból, megkértem a csoportvezetőt (Zbigniew Siemanowski), magyarázza meg, hogy létezik az, hogy az emberek ebben az üzemben ennyire megváltoztak.

„Ha az ember megköti magát, helyrepaskolja a mentalitását egy nap alatt is.”

(Vagyis, ha van pénz – gondoltam magamban.)

Fordította: Belluš Imre