Csehszlovákia

A háború folyamán az Edvard Beneš elnök vezette londoni csehszlovák emigráció elsősorban az ország teljes területi revíziójára törekedett, a müncheni egyezmény okozta kedvezőtlen változásokat azonban nem vették számításba. Politikájukat ebből adódóan csekély figyelem kísérte, jóllehet az mindenki számára világos volt, hogy az Első Köztársaság-beli állapotok nem állíthatóak vissza. A Nyugat már a müncheni időszak során sem tudott helyt állni a hitleri Németországgal szemben, a politikájuk feletti csalódás tehát egyben az oroszokhoz fűződő viszony kényszerű rendezését is jelentette. Ennek jegyében született meg a csehszlovák–orosz együttműködési és barátsági szerződés, amelyet 1943-ban írtak alá Moszkvában. A szerződés Kelet és Nyugat közti hídként tekintett a megújult, „München előtti” Csehszlovákiára. Ez az elképzelés azonban csak akkor bizonyult volna vonzónak és logikusnak a Hitlerrel szemben álló szövetségesek számára, ha a demokratikus Nyugat és a sztálini Szovjetunió legalább minimális szinten képes együttműködni egymással. A müncheni egyezmény előtti szervezetek számára az 1944. augusztus 28-i szlovák nemzeti felkelés jelentette az első nagyobb kihívást. Benešnek el kellett volna ismernie a Szlovák Nemzeti Tanácsot, továbbá ennek végrehajtó szervét, a Megbízottak Testületét, tehát mind az 1938-as októberi szlovák autonómiát mint államjogi tényezőt, mind az 1939 márciusában született önállóságot. A szlovák felkelést övező szovjet közönyt intő jelnek kellett volna tekinteni: kiérződött belőle, hogy Sztálin területi fennhatóságra tart igényt a háború utáni Közép-Európa fölött. Saját szavai tanúsították ezt a leginkább: „Ez a háború más, mint a korábbiak; akié a terület, az szabja meg annak társadalmi rendszerét is. Mindenki addig nyújtózkodhat, amíg a hadserege elér. Nem is történhet ez másképp…

Lengyelország

A lengyel kommunista hatalom kiépítésének első lépéseként a szovjet megszállás alatt álló Lublinban július 22-én kiadták az ún. Júliusi Kiáltványt (Manifest Lipcowy), amely új központi szerv, a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság felállítását hirdette meg. Élén a szocialista baloldal képviselője, Edward Osóbka-Morawski állt, aki december 31-től töltötte be az ideiglenes kormány elnöki tisztét. Július 22-e – a kommunista rezsim életbe lépésének szimbolikus dátumaként – egészen 1990. április 6-ig nemzeti ünnep maradt. Az ország hivatalos elnevezése Lengyel Népköztársaságra módosult. A plurális politikai rendszert ugyan megőrizték, de a hatalmi harc (a többi népi demokráciához hasonlóan) a Lengyel Munkáspárt javára dőlt el, amelyet 1943-ban alapítottak, a Sztálin által 1939-ben feloszlatott Lengyel Kommunista Párt utódszervezeteként. A lengyel kommunisták szorosan együttműködtek Moszkvával, és a Biztonsági Hivatal (UB, később Biztonsági Szolgálat, SB) képviselte elnyomóapparátusra támaszkodtak, amely az orosz Belügyi Népbiztosság (NKVD) mintájára és segítségével épült fel. A Júliusi Kiáltvány névleg ugyan garantálta a magántulajdonhoz való jogot, az ipart azonban lépésről lépésre államosították, és megkezdték a mezőgazdaság kollektivizálását is (utóbbit 1956 után visszavonták). Pomeránia, Kelet-Poroszország és Szilézia Lengyelországhoz csatolását zajos propaganda kísérte; ezzel próbálták tompítani a rossz közhangulatot, amely annak nyomán alakult ki, hogy Litvánia, Fehéroroszország és Ukrajna egy része a Szovjetunió tagköztársasága lett. Tovább terhelte a szovjet–lengyel viszonyt a katyni mészárlás ténye, az első szovjet megszállás (1939–41) tapasztalata és a szovjet hadsereg varsói felkeléssel szemben tanúsított magatartása. A felkelést az Országos Hadsereg (Armia Krajowa) indította augusztus 1-jén, célja Varsó felszabadítása és egy nem kommunista kormány felállítása volt, még a szovjet hadsereg bejövetele előtt. Kemény összecsapásokat követően, amelyeket a szovjet csapatok teljes közönye kísért, a felkelés vezetői október 3-án végül kénytelenek voltak letenni a fegyvert. A varsói felkelés – a lengyel ellenállás legnagyobb megmozdulásaként – több mint kétszázezer áldozatot követelt, és a kommunista rendszer a későbbiekben is csupán szelektív és meghamisított vizsgálatokat folytatott le az ügyében.

Magyarország

A Magyarországot kormányzó Horthy Miklósnak sikerült elkerülnie a náci megszállást, ugyanakkor szoros együttműködésre kényszerült Hitlerrel. Ennek egyik következményeként katonai segítséget kellett nyújtania a Szovjetunió ellen. A magyar politikusokat épp a magyar hadtestek keleti fronton elszenvedett katasztrofális veresége késztette arra, hogy lehetőséget keressenek a németektől való elszakadásra, és elfogadható békére törekedjenek a szövetségesekkel. Hitler azonban nem maradt tétlen, és 1944 márciusában elrendelte Magyarország megszállását. A németek mellett a magyar fasiszták, a nyilasok is a hatalom közelébe kerültek, 1944. október 15-én puccsot hajtottak végre, és magukhoz ragadták a kormányzást. Kegyetlen terror vette kezdetét, amelynek célpontjában elsősorban a zsidók és az ellenzéki politikusok álltak. Rémuralmuk nem tartott sokáig: a Vörös Hadsereg az év végére elfoglalta Debrecent, ahol december 3-án megalakították a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot (MNFF), amely magába foglalta az összes antifasiszta pártot, köztük a kommunistákat; céljuk az volt, hogy véget vessenek a nyilasuralomnak, és lezárják a háborút.

Csehszlovákia

Az 1921-ben alapított Csehszlovák Kommunista Pártot (KSČ) 1929 óta a pragmatikus, sztálinista funkcionárius, Klement Gottwald irányította. A párt vezetése száműzetésben, a sztálini Szovjetunióban vészelte át a háborút. A szovjetek eredményesen használták fel őket a Beneš vezette emigráció ellen, és lehetőségeikhez mérten igyekeztek a csehszlovák belpolitikát is befolyásolni. Ahogy a szovjet csapatok 1944 őszétől megkezdték a csehszlovák területek felszabadítását, érthető módon megnőtt a Moszkvában tartózkodó csehszlovák kommunisták és párttitkáruk, Klement Gottwald befolyása is. Ennek eredményeként ültek tárgyalóasztalhoz Moszkvában a londoni emigránsok, a Szlovák Nemzeti Tanács és a KSČ

moszkvai vezetői március 22-én és 29-én. A megszületett kompromisszum jegyében Edvard Beneš elnök 1945. április 4-én kormányalakítással bízta meg a Cseh és Szlovák Nemzeti Frontot, amelynek élére a szociáldemokrata Zdenek Fierlingert nevezte ki. Az új vezetés az ún. Kassai Kormányprogramban deklarálta a Szovjetunióval kötött szövetséget és a müncheni egyezmény után bevezetendő szankciókat (többek között a legális kormánypártok, tehát a Nemzeti Fronthoz tartozó pártok számának korlátozását), továbbá az állam alapvető gazdasági, kulturális és szociális kereteinek átalakítását. A program magába foglalta a „németek, magyarok, kollaboránsok és árulók” vagyonának elkobzását, a földreform bevezetését, továbbá az ipari és pénzügyi tőke jelentős részének államosítását. A szovjet hadsereg által felszabadított,1945. május 9-ig ellenálló Prága sorsa sok tekintetben előrevetítette az elkövetkezendő politikai változásokat. Edvard Beneš győztesként tért ugyan vissza a prágai várba, de betegen és idő előtt megvénülten. A demokrata párt többsége azonban nem volt hajlandó belenyugodni a kellemetlen ténybe, és továbbra is az elnökre és politikai döntéseire hagyatkozott. Gottwald decemberi szavai a nemzeti front rendszeréről („célja nem önmagában, hanem kitűzött feladatunk, a szocializmus megvalósításában rejlik”) nem hagytak kétséget a meggyengült demokrata erők és az egyre erősebb KSČ között érlelődő, később végzetesnek bizonyuló politikai konfliktus felől.

Lengyelország

Míg az antikommunisták egy része továbbra sem hagyott fel a politikai ellenállással, addig mások legális úton igyekeztek szembeszegülni a marxista tanokkal. Utóbbiak többek között a Tygodnik Powszechny című katolikus folyóirat körül gyülekeztek, amelynek első száma Krakkóban jelent meg március 14-én. E folyóirat hasábjain publikált többek között Karol Wojtyła, Czesław Milosz, Stanisław Lem és Tadeusz Mazowiecki. A lap (az 1953–1956 közötti időszak kivételével, amikor is a szerkesztést Jerzy Turowicz vette át) megpróbálta érvényesíteni a „lehetséges maximumot” a hivatalos ideológiával és kultúrpolitikával folytatott vita terén. A folyóirat eleinte a Znak („Jel”) nevű képviselői klubhoz kötődött, később azonban már az egész politikai ellenzékhez. – – Kirívó példát szolgáltatott a szovjet „szövetségesek” brutalitására az Országos Hadsereg tizenhat vezetőjének (egyben a londoni emigráns lengyel kormány tagjainak) pere, amely Moszkvában zajlott, június 18–21. között. A letartóztatáshoz „politikai viták” szolgáltattak ürügyet. A jogi normák tökéletes mellőzése a vizsgálatok során precedensértékű tömegperré emelte az ügyet. Három felfüggesztett büntetés mellett négy hónaptól tíz évig terjedő szabadságvesztéseket szabtak ki; a vádlottak közül hárman (Leopold Okulicki tábornok, Jan Stanisław Jankowski elnökhelyettes és Stanisław Jaiujowicz miniszter) szovjet táborokban és börtönökben haltak meg, másokat Lengyelországba való visszatérésük után sújtott üldözés, vagy kényszerítettek emigrációba. Annak ellenére, hogy a nyugati hatalmak július 7-én, a jaltai konferencián született megállapodások eredményeként elismerték az Osóbka–Morawski-kormányt, mindezek a folyamatok tovább kövezték a hidegháborúhoz vezető utat.

Magyarország

Nehéz harcok árán végül az egész ország felszabadult, beleértve a fasiszták és a német hadsereg védte Budapestet.1945. január 20-án Moszkvában aláírták a békeszerződést. Magyarország vesztes államként kénytelen volt beleegyezni, hogy a szövetségesek ellenőrző bizottságot állítsanak fel a területén; ebben aztán a szovjeteknek jutott domináns szerep. A bizottság élén Kliment Vorošil Vorosilov tábornagy állt. A harcok befejezése után rögtön elkezdték a politikai élet és a pártok újjászervezését. A történelmi feltételekből és a 1919-es bolsevik Tanácsköztársaság ellentmondásos társadalmi megítéléséből fakadóan a Magyar Kommunista Párt (MKP) gyengén szerepelt a választáson. Szovjet segítséggel azonban ugrásszerűen megnövekedett a tagok és szavazók létszáma. Az 1945. februári harmincezerről májusig százötvenezerre, az év végére pedig ötszázezerre nőtt a párttagok száma. A szavazók azonban továbbra is leginkább a Független Kisgazda Párttal (FKGP) szimpatizáltak, amit az október–novemberben tartott parlamenti és önkormányzati választások egyértelműen tanúsítottak. A kisgazdák 57%-kal minden kétséget kizáróan legyőzték a szociáldemokratákat (17%), továbbá a kommunistákat is (16,9%), akik – az eredmény okozta sokkból felocsúdva – hasznos tapasztalatot szereztek ahhoz, hogy további politikai harcaikban miféle eszközökhöz folyamodjanak.

Csehszlovákia

A Nemzeti Front tagjai között már 1945 második felétől kezdve érezhetően nőtt a feszültség. A kommunisták a Kassai Kormányprogramhoz tartották magukat, a többi párt igyekezett visszatérni a klasszikus parlamenti rendszerhez. Tovább bonyolította a csehszlovák viszonyokat, hogy a tagok 1946 elején egyhangúlag kizárták egy erős szlovák katolikus párt létrehozásának lehetőségét. Mindezek folyományaként a Nemzeti Front pártjai 1946. január 16-án megállapodtak, hogy májusban megtartják a háború utáni első parlamenti választásokat. A megállapodás kitért a választást megelőző kampány stílusára is, amennyiben megtiltotta a Nemzeti Front bárminemű kritikáját. A demokratikus pártok a szomszédos (osztrák és magyar) kommunisták sikertelenségét látva győzelemben reménykedtek. A KSČ számolt a fölényével, de minden lehetséges módon hatalomra akart kerülni. Világosan tanúskodtak erről Gottwald szavai: „A munkásosztálynak, pártunknak, a dolgozó embereknek mindig lesz megfelelő eszköz, fegyver és lehetőség a kezében, hogy az egyszerű, gépies szavazás eredményén javítani tudjon…” A hatalom érdekében a továbbiakban is kész volt bármilyen eszközt latba vetni. A csehországi választások a kommunisták elsöprő győzelmével zárultak (40,2%), Szlovákiában viszont alulmaradtak a 62%-ot elért Demokratikus Párttal szemben. Az eredmény azonban nem az ország politikai fejlődését meghatározó választói akaratot tükrözte, a kommunisták ugyanis nem annak köszönhették győzelmüket, hogy olyannyira progresszív pártnak tűntek a közvélemény szemében, mint inkább annak, hogy a többi párt képtelen volt világosan kinyilvánítani: a müncheni egyezmény előtti köztársaság hibáit nem szabad megismételni. Június 18-án sor került az Alkotmányozó Nemzetgyűlés alapító ülésére. Egy napra rá Edvard Benešt – a Nemzeti Front egyedüli jelöltjeként – a köztársaság elnökévé választották. Gottwald új kormánya, tagjai közt kilenc kommunista miniszterrel, július 2-án ült össze először. Programjuk egyszerű volt: előkészíteni az új alkotmányt, amely biztosítja az ország népi demokratikus jellegét, és keresztülvinni az 1947–48-ra vonatkozó kétéves tervet.

Lengyelország

A Lengyel Munkáspárt június 30-ra népszavazást írt ki a politikai, gazdasági és területi változások kérdésében (a Szenátus feloszlatása, a mezőgazdasági reform megerősítése, a nyugati határ sértetlenül hagyása Odránál és Nysánál). Az eredmény kihirdetése a magas, 85%-os részvételi arány miatt kedvezett a kommunisták hatalmi monopóliumra való törekvéseinek. Az újabb kutatások azonban bebizonyították, hogy az eredményt meghamisították – a szavazóknak csupán 27%-a voksolt mindhárom kérdésre igennel.

Július 4-én zsidóellenes pogrom tört ki Kielcében, amely negyven (harminchét zsidó és három lengyel) áldozatot követelt. Egy nyolcéves kisfiú, Henry Blaszczyka állítólagos elrablása szolgáltatta az ürügyet. A júliusi, propagandacélra felhasznált perben kilenc halálos és tíz életfogytiglani ítélet született. Sokáig keringtek rágalmak arról, hogy az események mögött esetleg provokáció állt, a kortárs történelmi kutatások azonban ezt nem támasztották alá. A pogrom (amelyet hasonlóak előztek meg Krakkóban és Rzeszówban 1945 nyarán) árnyékot vetett Lengyelország külföldi megítélésére, és hozzájárult a „lengyel antiszemitizmus” sztereotípiájának megerősödéséhez.

Magyarország

A választási eredmények és a tényleges berendezkedés között lényegi különbség mutatkozott: az ellenőrző bizottságban a szovjetek és a velük együttműködő magyar kommunisták gyakorolták a hatalmat. Bár a miniszterelnöki posztot az FKGP-ből érkezett Nagy Ferenc töltötte be, az államfőit pedig a szintén kisgazda Tildy Zoltán (1889–1961), a kommunisták megőrizték a hatalmi kulcspozíciókat. A szovjet beavatkozás után Nagy Imrét (1896–1958) nevezték ki belügyminiszternek, a politikai rendőrség vezetője pedig Péter Gábor maradt. A kommunisták minden erővel azon voltak, hogy a kisgazdák sorait destabilizálják és szétzilálják: az adminisztratív beavatkozásoktól, megfélelemlítéstől kezdve a politikai bűntények vádján át az üldöztetésig és a politikai szövetségesek átcsábításáig minden eszközt bevetettek. A modern politológiában megjelent a „szalámitaktika” kifejezés: a kommunisták egyrészt lépésről lépésre, fokozatos hatalmi beavatkozásokkal betonozták be pozícióikat, másrészt egymástól elszakítva „felszeletelték” a választás törvényesen győztes pártjait.

Csehszlovákia

A kétéves terv első szakasza, a központi tervezés és a tervgazdálkodás bevezetése növekedéssel járt, az esztendő azonban a nagy gazdasági válságok éve is volt. Csehszlovákia kudarcot vallott a külföldi tulajdonosokhoz fűződő anyagi viszonyok rendezésében; ez újabb konfliktust eredményezett a demokratikus Nyugattal. A világgazdaság hanyatlása, az óriási hiánnyal küzdő USA és Nagy-Britannia példája óvatosságra intett. A Nyugat katonailag és politikailag is magára hagyta Közép- és Kelet-Európát, ami tovább erősítette a kommunista befolyást; ez pedig újabb érveket szolgáltatott a demokratikus országok számára, hogy szorosabbra fűzzék kapcsolataikat a Szovjetunióval, amely – elérve, hogy a blokk országai kölcsönösen tiszteljék egymást, és feladják háború előtti konfliktusaikat – sikerrel teremtett békét a régióban.

Az egyezség árnyoldalaként megindult a szovjetizálódás. A régió megnyugvása, az esetleges német vagy magyar hatalmi törekvések megakadályozása átmenetileg jól jött a nyugati országoknak, úgyhogy készséggel elfogadták Csehszlovákia csatlakozását a szovjet hatalmi és érdekszférához. Mindennek teljes tudatában Gottwald és kommunistái igyekeztek maximálisan kihasználni a helyzetet. A Sztálinnal való egyeztetés után meghiúsították a csehszlovák–francia szövetségi szerződés aláírását. A pénzügyi válság a kérdés gyors megoldását sürgette. Erre nyújtott volna lehetőséget a Marshall-terv, az USA Európának szánt gazdasági segélyprogramja. Csehszlovákia elfogadta a segítséget, Sztálin azonban leszögezte, hogy a programban való részvétel egyenértékű lenne a csehszlovák–szovjet szövetségi szerződés megsértésével. Gottwald nem mert ellenkezni: 1947. július 10-én Csehszlovákia visszamondta részvételét a tervben; a kialakulóban lévő moszkvai blokk többi országa is így tett. A döntés tovább rontotta Csehszlovákia viszonyát a Nyugattal, és a gazdasági bizonytalanságot is elmélyítette. A kommunisták a Moszkvához fűződő kötelék megerősítését javasolták megoldásként. A katasztrofális aszály idején nyújtott szovjet gabonasegély és a Moszkvával kötött gazdasági szerződés aláírása 1947. december 11-én tovább erősítette Csehszlovákia visszafordíthatatlan elköteleződését a Keleti Blokkhoz. A kommunisták és a demokratikus pártok közötti harc, változó eredménnyel, egész évben folytatódott. A szociáldemokraták Zdeňek Fierlinger vezette antikommunista szárnya elbukott (Bohumil Laušmann váltotta őt a párt élén), úgyhogy a kommunisták a Szlovák Demokratikus Párt kiküszöbölésére összpontosították az erejüket: a későbbiekben klerofasiszta kapcsolatokkal vádolták meg a szervezetet.

Lengyelország

A kizárólagos hatalom megszerzéséhez a január 19-i sejmai választás jelentette a döntő lépést. A Demokrata Pártok Blokkja – élükön a kommunistákkal – a szavazatok 80%-át szerezte meg. A „reakciós politikai kalandorok” ellen folytatott propaganda-hadjárat legfőbb vesztese a mindössze 10%-ot elért Lengyel Népi Munkáspárt lett, élén Mikolajczy elnökhelyettessel, aki nem sokkal később emigrációba vonult. A köztársasági elnök megválasztásáról szóló törvény megszavazása után Bolesław Bierutot állították az ország élére, aki 1952-ig, intézményének megszüntetéséig töltötte be a posztot (a köztársasági elnök hivatalát csak 1989-ben állították vissza). A Lengyel Munkáspárt február 19-én, az ún. „kisalkotmány” elfogadásával szerezte meg a korlátlan hatalmat, az – Andrzej Friszke szavaival élve – „totális hegemóniát”, holott a 444 mandátumból mindössze 114-et birtokolt. Ennek ellenére a legtöbb társadalmi szervezet fölött sikerült ellenőrzést gyakorolnia (beleértve a kormányt, a Szejm elnökségét, az állami adminisztrációt, a biztonsági apparátust, a külpolitikát, a propagandát, a kultúrát és az oktatást, továbbá, a „titkos tagokon” keresztül, a Nemzeti Egység szatelitpártjait). A nyílt ellenzéket megsemmisítették, jelentősebb fegyveres ellenállással tehát nemigen kellett számolniuk. A katonai bíróság a hatalmi harcok során, 1944 és 1949 között négyezer halálos ítéletet hozott, tízezer embert végeztetett ki tárgyalás nélkül, az összecsapások további tízezer halottat követeltek – a hatalmi apparátus vesztesége [ehhez képest] mindössze négy-ötezer fő volt. – – – A Kultúra c. folyóirat 1947 júniusától jelent meg Rómában, eleinte negyedévenként, később havonta. A lap, amelyet 2–3. számától kezdve a párizsi Maisons- Laffitte-ban szerkesztettek az emigráns Irodalmi Intézet gondozásában, egészen 2000-ig megjelent, Jerzy Giedroyce szerkesztése alatt pedig a lengyel demokrata emigráció legfontosabb értelmiségi platformjává vált. A folyóirat többek között Czeszław Miłosz, Witołd Gombrowicz, sőt Albert Camus, Simone Weil, Thomas S. Eliot vagy André Malraux írásait is publikálta, és igyekezett hozzájárulni ahhoz, hogy Lengyelország kibékülhessen keleti szomszédaival. Az Irodalmi Intézet idővel a legtekintélyesebb emigráns kiadóvá vált.

Magyarország

Magyarország a második világháború vesztesei közé tartozott. Az 1946. július 29–október 15. között folytatott párizsi béketárgyalások nyomán megállapodás született a győztes szövetségesek és a vesztes országok, Olaszország, Románia, Bulgária, Finnország és Magyarország között, amelyet 1947. február 10-én írtak alá. A szerződés tetemes jóvátétel kifizetésére kötelezte a magyarokat, az ország számára leginkább kulcsfontosságú kérdésben pedig leszögezte, hogy a Trianon utáni határok maradnak érvényben. A magyar politika nem ért el számottevő sikert a Románia és Csehszlovákia iránti területigénylések vonatkozásában, így mindkét országban jelentős magyar kisebbség maradt, amely – a kollektív bűnösség elve alapán – jogtalan bánásmódra számíthatott a háború után. Csehszlovákia megfontolta a határain belül élő magyarok kitelepítését, majd meg is kezdte ennek előkészítését. A szerződés arra kötelezte a szovjeteket, hogy vonják ki csapataikat a magyar területekről, a Kreml azonban fenntartotta magának a jogot, hogy különleges/rendkívüli kontingenst állomásoztasson az utak védelmére és a szovjetek által megszállt osztrák területekkel való összeköttetésre.

Belpolitikai téren a kommunisták tovább fokozták a kisgazdák elszigetelésére és szétbomlasztására irányuló nyomást. Végső gesztusként összeesküvéssel vádolták meg vezetőjüket, a (hivatalos úton Svájcban tartózkodó) Nagy Ferencet, aki a következményektől tartva lemondott, és soha többé nem tért vissza Magyarországra. Ellenfeleik megfélemlítésével és az eredmények meghamisításával a kommunisták 1947. augusztus 31-én megnyerték a következő országgyűlési választást.

Csehszlovákia

1948 számított a szocialista sportpropaganda első jelentős évének: elindult a Prága–Varsó–Prága kerékpárverseny, amely a későbbiekben a berlini távval is kiegészült. Számottevőbb változással járt, hogy ugyanez az esztendő volt a csehszlovák kommunista fordulat éve is.

A demokrata pártok határozottan felléptek Nosekkel, a kommunista belügyminiszterrel szemben, aki mindeközben folyamatosan szivárogtatta be a KSČ tagjait a védelmi erők közé, onnan pedig lépésről lépésre távolította el a kommunisták számára zavaró/kényelmetlen kádereket. Gottwald azonban kiállt minisztere mellett, és kampányban hívta föl a figyelmet a „bürokrata reakciós” kormány veszélyére. Ekkorra már Moszkvából érkező utasításokat hajtott végre – február 19-én Prágába látogatott Valerijan A. Zorin szovjet követ, hogy tolmácsolja Sztálin felszólítását/meghagyását: a kommunistáknak arra kell felhasználniuk a konfliktust, hogy magukhoz ragadják a hatalmat, kudarc esetén pedig Moszkvától kell katonai segítséget kérniük. Február 20-án a demokrata miniszerek egy része lemondott, hogy ezzel fejezze ki tiltakozását a KSČ politikája ellen, de mivel számuk a huszonhat miniszter felét sem tette ki, Gottwald ellentámadásra használta fel a lépést. Különféle nyomásgyakorlások mellett sztrájkot szervezett, amelyben főleg az ún. Nemzeti Front Végrehajtó Bizottságának tagjai vettek részt, hogy „megtisztítsák a közéletet a népi demokratikus rendszer ellenségeitől és a reakciósoktól”. Gottwald végül rákényszerítette a beteg és megfáradt elnököt, hogy 1948. február 25-én elfogadja az ellenzéki miniszterek lemondását.

A visszalépett miniszterek előrehozott választást célzó terve ily módon kudarcot vallott. Beneš ragaszkodott hozzá, hogy a megüresedett helyeket ugyanazokból a pártokból töltsék be, az újonnan delegált kormánytagok azonban kivétel nélkül a KSČ szimpatizánsai voltak. A parlament március 10-én szavazott bizalmat a kormánynak. Ugyanezen a napon találták meg a Cerniny Palota udvarán Jan Masaryk külügyminiszter holttestét, akinek székét szinte azonnal elfoglalta a kommunista Vladimír Clementist. Kivételes gyorsasággal kezdték meg a demokratikus intézmények lerombolását. A parlament 1948. május 9-én elfogadta az új alkotmányt, megpecsételve a kommunista hatalomátvételt. Május 30-án lezajlottak az országgyűlési választások, a Nemzeti Front tagjainak egységes listaállításával: a kommunisták a 300 mandátumból 210-et biztosra vehettek. Június 2-án Beneš benyújtotta lemondását, de tiltakozása hiábavalónak bizonyult, 1948. június 14-én Gottwaldot választották köztársasági elnökké – ő lett a csehszlovák népi demokrácia első munkásszármazású elnöke.

Lengyelország

Immár a kommunisták saját berkein belül is megindult az ellenségkeresés. Augusztus 31-én „burzsoá nacionalizmus” vádjával visszaléptették funkciójából Władysław Gomulkát,

a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottságának főtitkárát. Átmeneti politikai bukása (1951-ben bebörtönözték, öt évvel később rehabilitálták, és újra a párt elnökévé választották) a Politbüro frakcióharcainak legmarkánsabb példája. A blokk többi országához hasonlóan a szocializmus kiépítésének részeként egybeolvadt a szocialista és a kommunista párt: december 15-én és 21-én megtartották a Lengyel Egyesült Munkáspárt (PSDS, 1948–1990) alapító kongresszusát. Jóllehet az új elit egy részét (pl. Stanisław Tatart és társait) bíróság elé állították, a jelentősebb lengyel pártfunkcionáriusokat nem sújtották a Rajkéhoz vagy Slánskyéhoz hasonló tömegperek.

Magyarország

Politikai ellenfeleik lejáratása után a kommunisták figyelme a szociáldemokraták felé fordult, akik 15%-kal a negyedik helyet szerezték meg a választásokon. A szovjet blokk többi országához hasonlóan a kommunisták június 12-én közös pártkongresszuson egyesültek a szociáldemokratákkal: megszületett a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), amelyben a kommunisták jutottak döntő szerephez. Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révay József azonnal megkezdték a párton belüli tisztogatást. Az állami vezetők is kicserélődtek, a kisgazda Tildy Zoltánt július 30-án a szociáldemokrata Szakasits Árpád váltotta a miniszterelnöki székben. A politikai rendszer ezzel végképp a kommunisták ellenőrzése alá került. Még így is maradtak egyes társadalmi csoportok vagy intézmények, amelyeknek határozottan tudtára kellett adni, hogy az ország viszonyai alapvetően megváltoztak. A magyar katolikus egyház bíborosa, Mindszenty József (1892–1975) nem pusztán a kommunistákat, de a háború után kialakuló demokratikus felállást is élesen bírálta: kifogásolta az egyházi vagyont jelentősen megcsonkító agrárreformot, továbbá az állam nagyfokú beleszólását az oktatási rendszerbe, ahol a katolikusok hagyományosan erős pozíciókkal rendelkeztek. A kommunisták heves lejáratókampányba kezdtek ellene, az év végén letartóztatták, majd 1949 februárjában kémkedés és hazaárulás vádjával életfogytiglanra ítélték.